A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Habsburg-török háború (1663-64)
Török háborúk Magyarországon
Érsekújvár 1663. évi ostroma
Dátum: 1663. április 12. – 1664. augusztus 10. Helyszín: Magyarország, Erdély, Horvátország, Morvaország, Ausztria Eredmény: A Habsburg Birodalom kapitulációval egyenértékű békét köt a törökkel Casus belli: Zrínyiújvár felépítése ürügy Köprülü Ahmed nagyvezír számára, hogy megkezdhesse Magyarország és Bécs meghódítására irányuló tervét Területváltozások: Érsekújvár és Zrínyiújvár területe török kézbe kerül, Várad és környéke, mint Lugos és Karánsebes az Oszmán Birodalom korábbi szerzeményei is szintén az ő kezében maradnak
Harcoló felek
Oszmán Birodalom  Krími Tatár Kánság  Erdélyi Fejedelemség  Moldva  Havasalföld  Magyar renegátok[1]	Habsburg Birodalom  Magyar Királyság  Horvátország  Német-római Birodalom  Francia Királyság  Rajnai Szövetség  Szászország  Brandenburg  Svábföld  Bádeni Őrgrófság  Bajorország  Lengyelország-Litvánia  Piemonti Fejedelemség
Parancsnokok
Köprülü Ahmed nagyvezír  Ali Csengizade temesvári pasa †  I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem  Eustratie Dabija moldvai és havasalföldi fejedelem	Zrínyi Miklós horvát bán  Raimondo Montecuccoli generális  Wolfgang Julius von Hohenlohe generális  Lipót Vilmos bádeni őrgróf  Jean de Coligny-Saligny generális  Jerzy Lubomirski marsall
Haderő
Kb. 150-160 000 fő	Habsburg birodalmi erők (kötelékükben a magyar, horvát és cseh csapatok) 36 000 gyalogos, 15 000 lovas Német-római erők 15 000 fő Brandenburgi, szász, és bajor egységek össz. 4000 fő Rajnai Szövetség erői 7300 fő Francia erők 4000 gyalogos, 2000 lovas Lengyel erők: 8000 fő Egyéb csapatok Kb. 2-3000 fő[2]
A törökök katonai szempontból vereséget szenvedtek, bár a vasvári béke ennek ellenkezőjét érzékeltette. A nagyvezír helyettese, a temesvári pasa természetes halállal 1664 februárjában hunyt el.

Az 1663-64-es Habsburg–török háború vagy ötödik Habsburg-török háború a magyarországi török harcok egyik nagy epizódja. A háború a Habsburg Birodalom, a Magyar Királyság és Horvátország harca volt a Török Birodalom ellen, melybe fegyveresen beavatkozott a Német-római Birodalom, az észak-német fejedelmek által létrehozott Rajnai Szövetség, Franciaország, Lengyelország, valamint egyéb nemzetközi segédhadak. A szultán oldalán részt vett, igaz nem jelentős erőkkel, az Erdélyi Fejedelemség is.^[3] Csapataikkal támogatták a szultánt a hűbéres román fejedelmek és a tatárok.
A háború a törökök Erdély ellen folytatott 1657 és 1662 közötti hadjáratai után következett be, mivel a Habsburgok beavatkoztak a konfliktusba. Bécs mindenáron kerülni akarta a háborút, de mivel 1662-ben nem kötötte meg a békét a Portával, így Isztambul rá egy évre hadat üzent neki. A nagyvezír Köprülü Ahmed a császárváros meghódítását helyezte kilátásba, de új módszerekkel próbálkozott, ahelyett, hogy közvetlenül a város ostromába fogott volna.
Az első évben a keresztények még alulmaradtak a támadó oszmánokkal szemben és elvesztették a fontos Érsekújvárt. Magyarország több területén zavargások törtek ki, mert a hadsereg fenntartását nem voltak képesek megoldani és porcióval, vagy fosztogatással próbáltak ezen segíteni.

Zrínyi Miklós horvát bán látványos sikereket ért el az 1664. évi hadjáratokban. Ilyen nagy haditette volt a törökök utánpótlását biztosító eszéki híd felégetése; emellett még számos dél-dunántúli várat visszavett a törököktől. A hadi sikerek gyors kiaknázását a hadjárat folytatásának elrendelését halogató udvari haditanács nem tette lehetővé. A késlekedés oka nem a tétovaság volt és nem is a politikai intrikák, hanem a utánpótlás nehézségei. Ebben a tétlen időszakban Zrínyi sikertelenül próbálta visszafoglalni Kanizsát.
Már az egész háború sikere forgott kockán, és Zrínyiújvár június 30-i eleste miatt Zrínyi felháborodottan távozott a frontról. A bán a vereséget Raimondo Montecuccolinak, az osztrák hadsereg főparancsnokának tulajdonította.^[4]
Az erejét alaposan túlértékelő török sereg a Rába folyó irányában vonult Vas vármegyébe, hogy a folyót átlépve megostromolja és elfoglalja a császárvárost, amint ezt nagyvezírnek a szultán parancsolta. A háború elején Köprülü még azt tervezte, hogy meghódítja a Királyi Magyarországot, Morvaországot és Sziléziát, hogy ezzel biztosítsa Bécs ostromához a serege szárnyait – egyúttal fontos gazdasági bázisaiktól is megfosztotta volna a Habsburgokat. Ekkor Bécs viszonylag védtelen volt, és ha a törököknek sikerült volna megsemmisíteniük Montecuccoli seregét, a további erők már aligha lettek volna képesek meggátolni az előrenyomulásukat, Bécs körülzárását.
A Szentgotthárdnál álló, többnemzetiségű keresztény erők 1596 óta először nyílt összecsapásba bocsátkoztak a török fősereggel. A csatában a törökök megszokott, de már elavult taktikájukkal próbáltak átkelni a Rábán, de a szervezettebb nyugati hadak hiányos ellátásuk dacára megverték és visszaszorították őket. A diadal híre bejárta Európát, és nagy reménységgel töltötte el a török uralom alatt álló népeket is – a franciákra féltékeny Habsburgok azonban békét kötöttek Vasváron. Ezzel az osztrákok nemcsak a status quót állították vissza, hanem meghagyták IV. Mehmednek azokat az 1660–64 között szerzett területeket, amelyek visszaszerzésére a magyar rendek annyira törekedtek (köztük Váradot is). Mindez teljesen kiábrándította Zrínyit az udvarba vetett hitéből, és Habsburg-ellenes szervezkedésbe kezdett.

[szerkesztés] Előzmények

A hatalmas Oszmán Birodalom a 17. század során lassú hanyatlásnak indult. A meghódított óriási területeket már egyre nehezebben tudták kézben tartani a Nagy Szulejmánt követő uralkodók, amiket még a törökök rablógazdálkodása és erős adóztatása is tönkretett. Ezzel kapcsolatban különösen a tímár birtokokon zajló nagy kizsákmányolás kiemelhető. A népesség csökkenésével kevesebb volt az adó, belső villongások (például a janicsárok lázadásai) apasztották a birodalom erejét.^[5] Jónéhány vereség – mint amilyen a lepantói is volt – arra késztette a törököket, hogy alaposan felülvizsgálják a saját katonai potenciáljukkal kapcsolatos nézeteiket.
A birodalom peremterületén levő hódításaikat, mint Magyarországot, nem tudták annyira szilárdan az uralmuk alatt tartani, mint a balkáni területeket.^[6]
Az oszmán hadsereg – mely addig a legeredményesebben harcoló haderőnek számított – volt a birodalom hanyatlásának egyik oka. Az óriási, alaktalan tömeghadsereghez odacsapódtak a képzetlen, gyenge felszereltségű segédhadak tömegei, melyek csökkentették az ütőerejét. A vadság és az elszántság még nem volt elég a nem reguláris katonáknál (mint az aszaboknál) a csaták megnyeréséhez. A segédcsapatoknak nem volt szervezett parancsnokságuk, ezért a szervezetlenségük és a fejetlenségük még a reguláris csapatokban is megbontotta a rendet és a fegyelmet.
A reguláris csapatoknak – például a vasfegyelmű janicsároknak – a fegyverellátása sem volt megfelelő. Ők muskétákkal és kardokkal voltak felfegyverezve. Igaz, hogy kézitusás közelharcokban remekül megállták a helyüket (ez a nem reguláris egységekre is jellemző volt), de csak akkor, ha ki tudták ezt kényszeríteni. A lőfegyver és a kardok akkoriban a hadászatban egészen másképp funkcionáltak. A döntő erő a hosszú szálfegyverekben rejlett. Míg a lőfegyver a támadás erejének csökkentését ugyan segítette, azonban annak elhárítását nem tudta megoldani alacsony tűzereje és az időigényes újratöltés miatt. A kard inkább védekező fegyverré degradálódott.^[7] A török lovasság rohama adta a döntő támadóerőt, a gyalogság pedig a tűzerejével támogatta őket, azonban az eredményesség előfeltétele az volt, hogy a lovasok számára megfelelő terepen vívják meg a csatát.^[8] Az európai hadseregek ezzel szemben jobban voltak csoportosítva. Gyalogosaik meg tudták fékezni a rohamokat és a lovasság számára kedvezőtlen terepen is jobban manővereztek, mint a janicsárok, akik fő rohamozó eszközökkel, a hosszú szálfegyverekkel nem rendelkeztek. Az ellenséges támadásokat különböző alakzatok alkalmazásával tudták megállítani (a lovasrohamok ellen négyszög alakzatba rendeződtek), de ehhez is megfelelő terepadottságok kellettek.
Amíg a nyugati tűzfegyverek folyamatosan fejlődtek, addig a török fegyveripar továbbra is a régi típusú, csekély tűzerővel bíró fegyvereket gyártotta. Ezt a hiányosságot a rablóháborúkban zsákmányolt fegyverek sem oldották meg.

[szerkesztés] A háború kérdése

IV. Mehmed török szultán.

A Habsburg Birodalom, a korábbi évszázadhoz hasonlóan igyekezett elkerülni a törökökkel való háborút. Ez a szultánnak sem állt érdekében, a birodalmában jelentkező, egyre fokozódó belső gyengeség miatt.

[szerkesztés] A kérdés a Habsburg Birodalmon és Magyarországon belül

A 17. század második felétől mind Magyarországon, mind Erdélyben és Horvátországban sürgették a törökök mielőbbi kiűzését. A fennálló béke alatt rendszeresek voltak a végeken a portyák, melyek tovább pusztították az országot. A törökök ráadásul a hódoltságon kívül eső, még magyar kézben levő területeket is uralmuk alá akarták vonni. Ez volt az ún. „hódoltatás”. Habár az 1606-os zsitvatoroki béke ezt szigorúan megtiltotta, a törökök ezt figyelmen kívül hagyták. A törökök a portyák során rendszeresen átlépték a határt, s támadásaikkal megfélemlítették a falvak, valamint a városok lakóit is és adófizetésre kényszerítették őket. Ha lehetőségükben állt, területileg is a hódoltsághoz csatolták ezeket a vidékeket.^[9] A többszörös adók nagyon megterhelték a népet.
Magyarországon Zrínyi Miklós horvátországi bán és költő, valamint sokan mások azt várták, hogy elérkezzen a törökök elleni nagy felszabadító háború. Zrínyi művei is többek között erre buzdítanak. Ezek a művek, a dédapjának Zrínyi Miklósnak emléket állító Szigeti veszedelem, Az török áfium ellen való orvosság, vagy Mátyás király életéről írott elmélkedés voltak. Sokat vártak a Habsburg uralkodótól, aki reményeik szerint megvalósíthatja mindezt. A másik részről ott volt az erős Erdélyi Fejedelemség, ami az egyensúlyt tartotta, nehogy az osztrákok túlságosan is visszaéljenek hatalmukkal. Pázmány Péter katolikus érsek, aki a Habsburg király híve volt, de állandó levelezésben állt a református erdélyi fejedelmekkel, mint Bethlen Gáborral is. Óva intette és vigyázta a fejedelem lépéseit, mert ha nincs ez az egyensúly, akkor „gallérunk alá pökik a német.”
A magyar társadalom is óhajtotta a háborút, mert a török hódoltatás, a katolikus-protestáns ellentétek és az ezzel járó vallásüldözések miatt erkölcsileg leromlott volt az ország. A háborútól azt várták, hogy ettől a romlottságtól majd megtisztítja Magyarországot.

De nemcsak Magyarországról várták epekedve a török kiűzését, hanem a török által uralt balkáni népeknél is. 1648-tól Zrínyi már aktívan kezdte szervezni a török elleni harcot és 1652-ben eredménytelen csatát vívtak Vezekénynél. Zrínyi előtt ekkor világossá vált, hogy a régi vitézi portyák alkalmatlanok a kor hadakozásaira, ezért átfogó politikai programot, korszerűbb államépítést, új kormányzási módszert, s összehangoltabb cselekvést javasolt.^[10] Pálffy Pál nádorsága alatt a nemességet adófizetésre kötelezték bizonyos korlátok között, átfogó végvári reformot dolgoztak ki és együttműködést kezdtek Erdéllyel, ahol az új fejedelem II. Rákóczi György a török kiűzését szintén célul tűzte ki. Zrínyi is benne látta azt az embert, aki nemzeti királyságban egyesítheti majd a széthullott országot.

Johann Baptista Homann térképe az Oszmán Birodalomról.

Zrínyi állandó magyar hadsereg felállítását szorgalmazta, mely gyalogságból és lovasságból áll. Szerette volna megszerezni a nádori tisztséget, hogy célját így egyszerűbben érhesse el, ám a Habsburg udvarnak nem tetszett a magyarok országegyesítési terve, ezért nem járult ehhez hozzá. Emellett a török kérdés kevéssé foglalkoztatta a Habsburgokat, ők inkább nyugati ügyeikkel voltak elfoglalva. Legfőbb ellenségüknek Franciaországot tartották, amely német és itáliai területek bekebelezésére törekedet. Ezeken a területeken a Habsburgoknak szintén voltak birtokai. 1648-tól, azóta, hogy megkötötték a vesztfáliai békét egyértelművé vált, hogy a császári hatalom Németország felett formálisan érvényesül, amit vagy 360 apróbb nagyobb fejedelemség, hercegség, püspökség, érsekség, vagy városállam szabdal fel, ami miatt ott a Habsburgok nem érvényesíthették központosítási törekvéseiket. Európa szerte szórtan elhelyezkedő birtokaik különféle hatalmak ütköző pontjában feküdtek, akiktől várható volt, hogy meg akarják azokat kaparintani. Ezek megtartása mellett görcsösen és minden bizonnyal értelmetlenül ragaszkodott Ausztria, mivel közvetlen területébe tartozó tartományok és Magyar Királyság is sokkalta fontosabbnak bizonyultak, mindenek előtt a központi országrészek ellátása és más stratégiai szempontokból. Ezekhez jóval közelebb feküdt a Habsburgok másik ellensége az Oszmán Birodalom, közvetlen fenyegetést jelentve a székhely, Bécs számára, tehát Magyarország egy ütköző terület volt, amely a székhelyet védte. Az örökös tartományok és Magyarország jelentősségét viszont csak a 18. század közepén ismerik fel a Habsburg uralkodók.

1663-ban már kialakult egy nagy török elleni háború ideológiája, melynek gyökere egy 16. századi értekezés volt. Ez az Exclamatio sive de remilitari contra Turcam instituenda consilium Augier Ghislain de Busbecq (Busbequius) alkotása, melyet ebben az évben kiadtak.^[11] Ez a támadó háborút szorgalmazza az Oszmán Birodalom ellen. Henri de Turenne francia marsall Oratio c. alkotásában, továbbá a regensburgi francia követ, de Gravel is alkalmazta.
Zrínyi Az török áfium ellen való orvosság-ban is szorosan követte Busbecq elképzeléseit, de helyenként tömörítette és gyakorta hozott fel melléje még példákat a magyar történelemből és a jelenkorból, hogy ezzel kiegészítse.^[12] Turenne, Gravel és Zrínyi elképzelései mögött nemcsak keresztényi ideológia áll, mint ahogy az megszokott volt a pogány török elleni harcokban, hanem sokkal jobban előtérbe helyezik a formálódó új Európa érdekeit, a gazdasági fejlődést. Zrínyi ezek mellett még a hazaszeretetet is kihangsúlyozza, amelynek mellőznie kell mind a vallási, mind a privát ellentéteket. Épp ezért alapelve a belső viszonyok rendbe tétele, mert csak így kaphatnak külső segítséget.
Első szempont: a haderőreform. Az idestova már háromszáz éve teljesen elavult nemesi szemléletű hadszervezet alkalmatlan.^[13] A nemesség ugyanakkor gyakorta kiváltságaira hivatkozva elzárkózik a harc elől, ezért a sereget közemberekre kell építeni. Rendbe kell tenni a végvár rendszert. A nemeseknek le kell mondaniuk a konok magatartásukról, amivel értelmetlenül ragaszkodnak privilégiumaikhoz.
Zrínyi elveti a zsoldosság intézményét, melyet hivatásos haderővel kell felváltani, amely rendszeres fizetést és jó ellátást kap, így is alkalmassá tehető a harcra.^[14] Leszögezi, hogy ezt a haderőt közösen kell megvalósítani, s ez a rendezést a békeidőben is megköveteli.
A török elleni háború kettős célt szolgál: a török kiűzését és az országok belső reformálását. Magát a Habsburg Birodalmat is társadalmilag gyengének ítéli, mely ugyanolyan beteg mint a Török Birodalom. Ha nincs újítás, akkor menthetetlenül széthullik.^[15]

[szerkesztés] A kérdés az Oszmán Birodalmon belül

Az Oszmán Birodalom, „Európa beteg embere” a 17. századtól megindult a lassú hanyatlás útján. Az ezt mutató jelenségek már I. Szulejmán halála után felléptek. Az óriási kiterjedésű birodalmat nem lehetett a megszokott módon kormányozni. A török gazdaság nagymértékben alapozódott a hódításokra, amelyek gazdag zsákmányt és még több szétosztható földet jelentettek. A ziamet és tímár birtokok voltak az egyik elitcsapat a szpáhik zsoldjai. A 16. század második felétől már egyre kevesebb volt a hódítás. A törökök a franciákkal együtt korábban ellenőrzése alá vonta a levantei kereskedelmet, de a nagy földrajzi felfedezésekkel a világkereskedelem más területekre helyeződött át, így ebből alig volt bevétel. Megpróbálkoztak a pénzrontás eszközével, ez viszont inflálta a pénzt.
A másik elit csapat, a janicsárság zsoldjára sem volt pénz, így azok lázadoztak, s gyakran szultánokat tettek le a trónjukról. A válság egyre súlyosabb lett a 17. századtól, de aztán elindult a Köprülük korszaka. Az albán eredetű nagyvezírek Köprülü Mehmed hivatali idejétől kezdve felszámolták a belső viszályokat, rendezték az adózást és igyekeztek takarékoskodni az állampénzekkel. A hanyatlás kiváltó okait ellenben ők sem tudták megszüntetni. A hadsereg, amely még mindig erősnek is ütőképesnek tűnt, elavuló félben volt. Alaktalan és tudat nélküli tömeghadsereg nem volt képes a hatalmas birodalmat fenntartani.

Az 1655-ös országgyűlésen magyar királlyá megválasztott ifjú I. Lipót magyaros ruhában.

Így hát az Oszmán Birodalom szintén mindenképp békességben akart lenni a Habsburg Birodalommal az állandó belső bajok okán. Ez nyilvánvalóvá vált Zrínyi előtt is, akit annál jobban megerősített a hitében, hogy eljött a török kiűzésének az ideje. A törökök ez időben hadban álltak a Velencei Köztársasággal és Kréta ostroma nagyon elhúzódott. A birodalom nem tudott volna egyszerre két frontra összpontosítani hatékonyan.
Zrínyi 1661-ben a Muránál elindította Zrínyiújvár építését, hogy hatékonyabbá tegye a Muraköz védelmét. A vár már csak azért is hasznos volt, mert védte az osztrák területeket a török portyáktól, akadályozza a Kanizsával való összeköttetést és a védelmi rendszer szerves részébe jól beleilleszkedett,^[16] sőt hosszabb távon azt is gátolta, hogy a török Itáliába nyomuljon be. A közelben fekvő Légrádot a Dráva áradásai veszélyeztették, s mivel Zrínyiújvár a közelben feküdt, könnyen átvehette a szerepét. Zrínyi úgy vélte, fontos támaszpontja lehet a későbbi török harcoknak.

Zrínyi tudta, hogy az udvar nem járul a vár építéséhez, ezért engedély nélkül fogott bele, de később tájékoztatta róla a főbb minisztereket, mint Porcia hercegét. A herceg erélyesen tiltakozott, mert „rupturára^[17] való alkalmatosságnak” találta az erősséget.^[18]
A bánnak emellett jó oka volt rá, hogy a várat felépítse, mert a hódoltságban az elmúlt százhúsz évben vagy nyolcvanhárom erődítést emeltek az oszmánok, míg a Királyi Magyarország és Horvátország területén egyetlenegyet sem.^[19] Az udvar annyira fenn akarta tartani a békét, hogy nem erősítette a védvonalat, noha a magyar korona területét egyfajta ütközőpontnak tekintették, ami megvédte a császárvárost és a tartományokat a törököktől.

Köprülü Mehmed, hogy döntést csikarjon ki a velenceiek ellen háborúban, az ellenségre a közvetlen törzsterületen akart csapást mérni, Velencét pedig megostromolni és elfoglalni. Ehhez két lehetséges út volt. Az egyik Dél-Magyarországon, Krajnán, Karintián és Friulin át,^[20] vagy pedig Dalmácián keresztül.^[19] Ez előbbihez a Habsburg udvar hozzájárult volna, de ebbe ütközött bele Zrínyiújvár. Ugyanakkor Velence ostromát az erdélyiek elleni 1657-62-es háború, valamint a Zrínyi Miklós vezette magyarországi törökellenes mozgalmak is akadályozták.

[szerkesztés] Erdély

II. Rákóczi György erdélyi fejedelem minden körültekintés és reális mérlegelés nélkül beavatkozott a lengyelek és a svédek között dúló északi háborúba. A konfliktusban egész Európa érintett volt, mert komoly gazdasági és politikai érdekek forogtak kockán. Ezek közt volt a Balti-tenger feletti teljes kereskedelmi és katonai befolyás, amit a többi országok, mint a Habsburg Birodalom nem akarta, hogy Svédország kezébe jusson. Ezért a legtöbb állam, kivétel a franciák, egységesen a svédek ellen foglaltak állást. Az akkor már egyre kiszélesedő konfliktusba rosszkor avatkozott be Rákóczi, hiába támogatta a moldvai és a havasalföldi fejedelem seregével és a kozákok néhány csoportja. Ráadásul a Török Birodalom is közvetve (a hűbéres krími kánság által) részt vett a harcokban, s nem adott engedélyt Rákóczinak a hadjárat megindítására. Rákóczi csúfos vereséget szenvedett, az erdélyi sereget teljesen elvesztette, melyet a tatárok rabságba hurcoltak. A törökök kinevezték Rhédey Ferencet az ország élére, de Rákóczi fegyverkezett és elüldözte Rhédeyt. Az így kitört török-erdélyi háború, amelyet Rákóczi ugyanakkor polgárháborúvá változtatott, mert a török által kinevezett új fejedelmet Barcsay Ákost is megtámadta. Mindenfelé követeket küldött, még a bécsi udvarba is, hogy I. Lipóttól segítséget kérjen. Más követek is biztatták, ezért reménykedett, hogy legyőzi az oszmánokat. 1658-ban a Habsburgok ellen létrejött a Rajnai Szövetség, amelynek tagjai a Napkirállyal szemben lojális német fejedelmek, köztük az egyik választófejedelemség a Mainzi Érsekség is, akinek feje János Fülöp érsek a szövetség vezetője lett. Továbbá három másik választó és a svéd király X. Károly Gusztáv is csatlakozott a ligába. János Fülöp határozottan követelte Lipóttól, hogy segítse meg Rákóczit, amennyiben erre hajlandó, a császárválasztáson kész ráadni voksát. Csakhogy az udvar habozott. Az Erdélybe betörő Köprülü Mehmed rengeteg várat elfoglalt és Rákóczi csatát vesztet Szászfenesnél. Előzőleg mihelyst Lipótot német-római császárrá választották, kijelentette a Porta előtt, hogy nem akar beavatkozni a háborúba.

A budai és a temesvári pasa eközben megtámadta Váradot. A török elővigyázatosságból vette ostrom alá Erdély kulcsának számító erősséget, ekkor azonban már Zrínyi sem tétlenkedett mihelyst tudomást szerzett róla, hanem rögvest körülvette a magyar-horvát sereggel Kanizsát, remélve, hogy elvonja a török sereget Várad alól. Ekkor Porcia hercege, az Udvari Titkos Tanács feje megparancsolta a bánnak, hogy vonuljon vissza hadaival, mert nyílt háborút nem kockáztat meg a törökökkel. De a főurak, az egyházi méltóságok, Wesselényi Ferenc nádor, Nádasdy Ferenc országbíró is követelték a császártól, hogy állítsa meg a szultán terjeszkedését. Közben törökök is igyekeztek elkerülni a Habsburgokkal a háborút, ezért mihamarabb egyezséget kötöttek Várad átadásáról és vilajetté szervezték.
Ekkorra sikerült csak Lipótot rávenni, hogy cselekedjék.

[szerkesztés] A küszöbön álló háború

A három szövetségbe tömörült főúr: Wesselényi Ferenc nádor…

A Habsburgok nehezen szánták rá magukat az erdélyi háborúba való belépésre. 1660. november 20-án Kemény János kisebb sereggel bevonult az országba és megfogadta, hogy folytatja a török elleni háborút. Újévkor a szászrégeni országgyűlés fejedelemmé választotta, de törökök követelték, hogy Barcsay kormányozza tovább Erdélyt, aki lemondott, mert nem akart újabb polgárháborút. Kemény nem hátrált meg, hanem megölte Barcsayt és egy csomó főúrt, akiről úgy hitte konspirál a törökkel. Áprilisban Erdély már nyíltan szakított a szultánnal és az osztrák császár védelmét kérte. Kemény akárcsak Rákóczi reménykedett a keresztény világ segítségében, ezenközben 1661-ben új nagyvezíre lett a birodalomnak, Köprülü Ahmed személyében, aki kemény kézzel teremtett rendet és hozzálátott Bécs ostromának előkészítéséhez, új módszerekkel, melyek joggal kecsegtettek sikerrel.
Bécs kénytelen-kelletlen mozgósításra adott parancsot. A sereget ellátó raktárak már épültek Győrben, Bécsben és Komáromban, valamint egy kisebb gyalogsági erőt küldtek Erdélybe, ami azonban a hatalmas török-tatár sereg ellen kevésnek bizonyult. Valójában sem a Porta, sem Bécs nem akarta a háborút. Májusban a két hatalom olyan megállapodást kötött, amelyben többek közt az állt, hogy Zrínyiújvárat lerombolják és Lipót nem támogatja Keményt.^[21] Ennek viszont egy feltétele volt, hogy Erdély mihamarabb kapjon új fejedelmet. Komárom alól még ugyan elindul Montecuccoli egy 15 ezer fős császári sereg élén, aminek nem volt megfelelő mennyiségű élelme. Felső-Magyarországon keresztül vágva lépték át Erdély határát, de az éhezés már vagy 8 ezer katonát elvitt.^[22] Az élelmiszer hiány mellett víz- és lőszerhiánnyal is küszködött a keresztény sereg. Montecuccoli Goroszló mellett találkozott Keménnyel, aki rögvest indulni akart a törökök ellen. A generális egyelőre pihenőt rendelt. Szeptember 14-én Köprülü nagyvezír helyettese, Ali Csengizade pasa már megválasztotta az új fejedelmet Apafi Mihály személyében. Ezzel teljesítették a törökök az osztrákokkal kötött megállapodást. Egy titkos utasítás értelmében, ha ez megtörtént, Montecuccoli vonuljon vissza. Kemény nem adta fel a generális visszavonulását követően és a török ellen vezette seregét. Kücsük Mehmed jenői béggel szemben csatát vállalt 1662. január 22-én Nagyszőlősnél, ahol seregét teljesen megsemmisítették és a harcban ő is elesett.

Nádasdy Ferenc országbíró

[szerkesztés] A háború

Erdély régi státusa végül megmaradt, s úgy tűnt az őszre megkötik a békét és végre lerombolják Zrínyiújvárt, valamint Székelyhíd erősségét is, ahogy a megállapodásban szerepelt. Azonban az udvar most nem cselekedett gyorsan és határozottan. Tétovázott, amely arra engedett következtetni a Portánál, hogy időt akar nyerni.^[23] A békére törekvő osztrák miniszterek ugyanakkor nem látták be, hogy az erdélyi várak megszállásával bizalmatlanná teszik a Portát, s most pedig ebben a döntő pillanatban nem tudtak gyors elhatározásra jutni. Simon von Reniger császári megbízott júliusban újabb kiegyezési tervvel állt elő, de a törökök újabb követelést terjesztettek be, amiben Székelyhíd és Hajdúság átengedését követelték, továbbá két másik várra is igényt tartottak.^[19]
IV. Mehmed szultán így elhatározta, hogy a következő évben megindítja a háborút. Köprülü Ahmed mindenképp háborút akart a Habsburgokkal, amit Bécsben nem éreztek meg. Az új nagyvezír terve az volt, hogy meghódítja a Királyi Magyarországot, amelyet első lépésnek szán a Bécs elfoglalását célzó hadjáratra.^[24] További lépésben Morvaország és Szilézia alávetése jött volna, ezután közvetlenül a császárvárost vette volna ostrom alá, s mellett Csehország meghódítását is tervezte.
A béketárgyalásokat állandóan folytató von Reniger támogatására egy udvari kamarai tanácsost küldtek el a Portára, de őt Köprülü nem fogadta, hanem Csengizade pasához küldte Temesvárra. 1663 elején született egy béke Csengizade és az osztrák küldöttség között, amit azonban Köprülü nem fogadott el.

Magyarországon évek óta számítottak a török támadásra, elsősorban Zrínyiújvár miatt, amely a Haditanács minden tiltása ellenére felépült, hiába követelte a Porta ennek megakadályozását, mert ez felbontja a békét.^[25] Végül Köprülü előtt Zrínyiújvár lett a háborús ok.
A török elleni harc megszervezésének előfeltételei rosszul haladtak még 1662-ben, a háború előestéjén. Májusban fagyhullámok voltak, melyek kárt tettek a termésben. Az idegen hadak egyrésze fizetetlen zsoldos volt, a lakosságtól akart rabolni, mire több helyen fegyvert ragadtak ellenük az emberek.^[26]

1663 tavaszán, a háború küszöbén országgyűlést tartottak Pozsonyban, ahol a nádor figyelmeztette a rendeket, hogy Erdély már nem áll olyan erősen mögöttük mint Rákóczi György előtt, ezért nem fognak tudni rá támaszkodni.^[27] Az erdélyi rendek úgy akarták elkerülni a Havaselvéhez és Moldvához hasonló sokkal alávetettebb állapot elkerülését, hogy rendi jogaikat megerősítették Apafival szemben. A fejedelem nem vihetett ki hadsereget az országból, a besorozott jobbágyokat köteles visszaadni, s különböző jogokat erősítettek meg vele.
Apafinak országa rossz állapotát sikerült helyreállítani és lecsillapította a váradi, illetve a jenői pasát, s a még Fogarason és Görgényben maradt osztrák egységeket kivonták Szatmár területére.
Apafi tárgyalt a franciákkal, hogy Magyarország egyesítését támogassák, valamint megerősítette szövetségét a románokkal, s támogatást keresett az angoloknál is, amelyek igen veszélyes lépéseknek bizonyultak.

Az országgyűlés is úgy vélte, hogy nem kerülheti el az ország a török elleni újabb háborút, s a császári biztosokkal szemben úgy döntöttek készülni kell rá.

[szerkesztés] Az 1663. esztendő hadjáratai

A háború abban a legrosszabb pillanatban érte a Habsburg Birodalmat, amikor a császárvárosban már teljesen a békepárt kerekedett felül. A törökök hadüzenetét megelőzően 1662-ben komoly zavargások söpörtek végig az ország több területén, melyek néhány helyen felkelésbe torkollottak.

[szerkesztés] Vallási és paraszti zavargások

Nádasdy Ferenc országbíró és Batthyány Ferenc dunántúli főkapitány között harc tört ki, s Alsó-Magyarországon is egy hasonló felkelésre került sor Balassa Imre vezetésével.^[28] Kiéleződtek a vallási ellentétek is: Thököly István főispán elfoglalta a korompai katolikus templomot. A jezsuiták a rozsnyói kálvinista templomot követelték, s követelésükkor Lippay György érsekre hivatkoztak. A magyar katonaság több egysége garázdálkodott a Dunántúl területén, bűntetteiket vallási indítékokkal leplezve!
Az egyik császári biztos Johann von Rottal ajánlatott tett a nádornak, hogy a vallási ellentéteket elsimíthatja saját kezüleg, cserébe Kassára császári katonaságot vezényelhetnek az osztrákok.

…és Zrínyi Miklós horvát bán.

1663. április 12-én befutott a török hadüzenet Bécsbe és a nyáron elindultak a harcok. A nagyvezír mintegy 70-80 ezer főt kitevő sereggel vonult Magyarország ellen.^[29] Ezzel szemben kevesebb mint 25-30 ezer fős katonaság volt, amelynek kétharmada végvári katona volt, nyílt terepre kivezényelni nem lehetett ütőképesebb sereget, legfeljebb 7-8 ezer főt. Ezenfelül a rablások és a hadsereg ellátására kivetett adók miatti zavargások, s a vallási forrongások miatt Felső-Magyarország területén 6000-10 000 katona tartását szögezte le az Udvar. Az összecsapások a császári katonaság és a lakosság között csak súlyosbodtak 1662 óta, a Bodrogközben például nyílt fegyveres felkelés indítottak a parasztok, s a Nagybányára irányított katonaságot a polgárság visszaverte.
A hadsereg ellátásának megoldására a jobbágyok házaiba szállásolták el a katonákat, akik viszont visszaéléseket követtek el.^[30] Zemplén lakossága katonaságot és főtiszteket állított ki, de nem a törökök, hanem az osztrákok ellen.
A Felvidékről tizenhárom vármegye, s a bányavárosok Kassán külön országgyűlést tartottak. A jelenlevők Lipótot okolták a zavarért, valamint a korábbi erdélyi-török háborúban elszenvedett vereségekért. A Bécsbe küldött Szepesi Pál és Bay Mihály küldöttek panaszt emeltek a császár előtt és kijelentették, ha nem hajlandó orvosolni ezeket, nem ismerik el királyuknak, s elszakadnak a Királyi Magyarország területétől és a török hatalma alá adják magukat.^[31] Ugyanezzel fenyegetőzött Szatmár is, akiket már 1663 elején janicsár egységek támadtak meg.

Zrínyi májusban egy ismeretlennek írt levelében ilyen formán elemezi a kialakult belső viszályt: „Európának magunk tunyaságával adtunk okot mi, az kik egymást jobban, hogysem akármely nemzet ez világon, gyülöljük… csak nem mint az ebek vagyunk, mi, kik minden nyavalyánkban csak egymásra szánkat tátjuk, egyikünk az másikra vet s mindnyájan vagyunk pedig rosszak s az vétkesek; mi az kik mindenik az maga privátumáért eleget perel és pattog, az publicumért megnémul és készek vagyunk s örömest látjuk felebarátunk házát égve látni, csak legyen annyi hasznunk benne, hogy annál melegedhessünk fél óráig.”
Zrínyi tavasszal összefogásra intette az országot, mert a török ellen másképp nem lehet felvenni a harcot. Bory Mihály és Vitnyédi István tudatos munkával közben lecsendesítette a Batthyány és Nádasdy közt kialakult ellentéteket.^[32] A két politikus tovább dolgozott azon, hogy Kemény János egykori támogatóit és Apafi szűkebb kormányzatát is egy táborba vonva csatlakoztassa a török elleni liga zászlója alá.

[szerkesztés] A birodalom válsága

Nehéz helyzetben volt a Habsburg dinasztia 1663-64 fordulóján. A törökkel a háborút nem tudta elkerülni, melyre teljesen felkészületlen volt, hisz a béke megőrzésére törekedett, hogy erőit nyugaton vesse be. Annak ellenére, hogy Európa úgy értékelte ez a török elleni összefogás nagy pillanata,^[33] a feltételek és az osztrákok hozzáállása nem volt megfelelő, de az európai közhangulat miatt nem térhettek ki előle.^[34] A kormányzatnak meglehetősen nagy gondot okozott, hogy az eddigi politikáját törökellenes háborús politikává változtassa át, amelynek az volt a kockázata, hogy ebben Franciaország is részt vesz, mely a dinasztia érdekeit esetleg veszélyeztetheti. A bécsi politikai csoportok között a vélemények erőteljesen megoszlottak, s egyik csoport sem tudott a másik fölé kerekedni,^[35] s ez a bizonytalanság akkor uralkodott el, amikor a leggyorsabb döntéshozatalra lett volna szükség. Ennek eredménye mi más lehetett volna, mint egymást keresztező döntések, amik katasztrofális következményekkel jártak a hadászati szervezés szempontjából. A Magyarországon uralkodó súlyos viszonyból is nehézsége támadt a Habsburg kormányzatnak, amelyet ő maga idézett elő.
A támadó hadjárat elképzelésével ellentétben Porcia hercege, a császár főminisztere 1663. decemberében azt nyilatkozta, hogy Lipót a német birodalmi segítséget csupán védekezésre akarja igénybe venni. December 31-én a komáromi osztrák parancsnok, gróf Johann Christoph von Pucheim, a Haditanács tagja javasolta, hogy ne vállalja Ausztria a háborút, mert olyan súlyos állapotok uralkodnak a haderőben, hogy azzal a birodalom inkább a teljes vereséget kockáztatja meg, ha hadat üzen az Oszmán Birodalomnak. Egyébként von Pucheim és von Reniger a bécsi udvar azon feltételezését erősítette meg, hogy Köprülü azért akar a császárváros ostromára vonulni, hogy Lipótot békére kényszerítse, míg a török hadsereg Velence és Oroszország ellen lép hadba.
Porcia hercege úgy látta tehát, hogy a birodalomnak kettős érdeke, hogy megállítsa a háborút.

Szükségszerű volt az is, hogy az udvar tudomásul vegye a magyarok országegyesítő törekvéseit, amiben szövetségre hívja a franciákat és a Rajnai Szövetséget. A magyar külpolitika diplomáciai és szervezeti keretei a császári-királyi hatalom tekintélye köré épültek, s a hivatalos érintkezésekben a rajnai és magyar főméltóságok mindig hivatkoztak közös uruk, I. Lipót német-római császár és magyar király tekintélyére.^[36] Épp ezért mindenről tájékoztatták az udvart.
Az udvar a hadikészülődéseket nem állíthatta le, de a nagyobb szabású vállalkozásoknak a császár miniszterei mindig igyekeztek elejét venni, s ehelyett inkább védelmi háborúra berendezkedni.^[37]

[szerkesztés] Bécs lépése

Az oly sokat becsmérelt Raimondo Montecuccoli generális.

Bécsnek muszáj volt elfogadnia a francia és rajnai segítséget, mert a birodalmi és magyar hadak, valamint a német kontingensek ereje kevésnek bizonyult az oszmán-török hadigépezett ellen. A sereg éppen leszerelés alatt állt, öt ezredet Spanyolországba, vagy Itáliába vezényeltek.^[19] A spanyol uralkodó IV. (Nagy) Fülöp, s VII. Sándor pápa sem adott akár pénzbeli, akár katonai segítséget. Azzal, hogy többek közt a gyűlölt riválistól a Bourbon Franciaországtól fogadott el a segítséget az udvar, presztízs veszteséget okozott.
A császári és magyar csapatok összetétele harci értékét tekintve rendkívül különböző volt. A császári haderő kötelékében álló reguláris hadak 12 gyalog-, 11 vértes- és 3 dragonyosezredből, valamint egy horvát ezredből álltak. Ehhez jött a magyar nemesi felkelés, amely a szó szoros értelmében semmit nem ért.
Az Udvari Haditanács nem akarta, hogy már a háború elején kitűnjék a csapatok gyengesége, ezért olyan hadműveletekbe kezdett, hogy azok ideje alatt megfelelő létszámú sereget lehessen összetoborozni. A Dunánál olyan pontokon helyezkedtek el a keresztény csapatok, ahol jól lehetett fedezni Komárom, Győr és Érsekújvár erősségeket.

A török fősereg Budán állomásozott, ahol haditanácsra ült össze a nagyvezír az alvezéreivel. Itt elhatározták, hogy beveszik Érsekújvárt. Az esőzések következtében csupán július végén kezdhette meg a török had a hadműveleteket. Annak ellenére, hogy késett, a Vág vonalán még mindig csak néhány ezred állt. Raimondo Montecuccoli generális Mosonmagyaróvár alatt állomásozott mindössze 5500 fős (1200 gyalogos, 4300 lovas) seregével, aminek rendelkezésére csupán huszonnégy könnyűágyú állt!
Apafi Mihályt is csatlakozásra kötelezték, azonban nem nagy erőkkel vonult a harcba, ténylegesen passzív résztvevője volt a hadjáratnak. Amikor Budára küldték seregével, azt az utasítást kapta, hogy a magyar főurakból szervezzen egy frakciót, amely királlyá választásában támogatja. Ekkor késlekedni kezdett, érintkezésbe lépett a nádorral és tájékoztatta a magyar rendeket mindenről. 1664-től titokban már egyre szorosabb kapcsolatot tartott fenn az udvarral, s megígérte, hogy szembeszáll a törökökkel, amennyiben Bécs biztosítja a protestánsok vallásszabadságát. De az udvar kétszínű játékot űzött vele, s megpróbálta elérni, hogy Rákóczi Ferencet tegyék a helyébe.^[38]

A Pozsonyt esetlegesen fenyegető török csapatok miatt Lipót a császárvárosba akarta vitetni a Szent Koronát, de Wesselényi nádor ehhez nem járult hozzá és nem engedték az ékszert elszállítani.^[39] A magyar politikai viszonyokban ekkora már bizonyos fokú átrendeződés vette kezdetét, mely a magyar főurak javát szolgálta.

Szeptember 8-án Köprülü nagyvezír felszólította a vármegyéket, hogy vessék alá magukat a szultán hatalmának. A nagyvezír ravasz húzással akarta megosztani az országot. A katolikusokkal keményen elbántak a török csapatok, míg a protestánsokkal engedékenyebbek voltak és védelmet ígértek nekik. Kihasználva a kirobbant paraszti forrongásokat, tovább lázították a jobbágyokat nemesek ellen. Ennek hatására sok javaslója lett az oszmán fennhatóság elismerésének, s számos protestáns vallású hajdút zsoldba szegődött a nagyvezír seregében.
Egy esetleges török ostrom esetén a bécsi udvar Linzbe menekült. Wesselényi nádor körlevélben szólította fel a vármegyéket a közfelkelésre, s ekképp minden tizenhatodik életévét betöltött férfi ragadjék fegyvert.^[40]
A törökök az erdélyi segédcsapatokkal Esztergomnál keltek át a Dunán és Érsekújvár felé indultak. A vár őrsége, Forgách Ádám vezetésével megpróbált rajtaütni az oszmánokon augusztus 6-án, de megsemmisítették őket. A meggyengült őrség mellett a falak is elég gyengék voltak. A török sereg ugyan augusztus 8-án már a vár alatt volt, ám csak tíz nap múlva kezdte meg az ostromot. Montecuccoli serege ekkor már 12-15 ezer főre de a generális nem akarta megkockáztatni Bécs védelmét és a nemesi felkelés többi része nem gyűlt össze. Wesselényiék elérték, hogy Zrínyi kerüljön a hadsereg élére, s Vátnál szeptember 9-én összegyűlt egy 10 ezer fős banderiális sereg, aminek a bán tartotta a szemléjét. Mielőtt azonban útnak indult volna a Felvidékre, előbb biztosítani akarta a Muraköz és Horvátország védelmét, nehogy akár a dunántúli, vagy a horvátországi hódoltságból török támadás érje.
Montecuccolival Oroszváron közös stratégiát dolgoztak ki, de a császári-magyar csapatoknak annyira silány volt az utánpótlása, hogy ez akadályozta Érsekújvár felmentésére tett igyekezetet, s a haderőt megfelelően nem tudták összehangolni. Zrínyi és Montecuccoli közös körülbelül 25 ezer fős hada ha egyesült volna az északnyugatról érkező francia Jean-Louis de Souches vezette másik császári sereggel, bizonyosan nagyobb eséllyel tudott volna szembeszállni az oszmán fősereggel, ám de Souchess végig a morva-magyar határon vesztegelt, mert a környékbeli német és cseh parasztok a kiadott parancsnak ellenszegülve, miszerint porcióval lássák el a hadat, elmenekültek a hegyekbe és az erdőségekbe.^[41]
Október elején ért Pozsonyhoz a sereg, de Érsekújvár már szeptember 25-én megadta magát Ahmed nagyvezírnek. A császárváros védelmében Zrínyinek még itt kellett maradni október végéig, amíg a törökök vissza nem vonultak téli szállásra a Balkánra. Ez idő alatt a bán állandóan zaklatta kb. 15 ezer fős, viszonylag gyenge seregével a török hadat, ám Vízvárnál egy lélektani szempontból jelentős győzelmet aratott a törökön.
A vidékeken szerterajzó török és tatár lovasság igyekezett rablótámadásaival megfélemlíteni a helyi lakosságot, hogy azok majd mégis meghódolnak a szultánnak. Zrínyi ellentámadásaival viszont az ellenkező hatást érte el és többek szerint nagy szerepe volt abban, hogy a nagyvezír terve nem érte el a célját Magyarországon. Wesselényi is úgy jellemezte őt mint „Vitéz horvát bán, hazánk egyedüli magyar oltalma s reménye…”^[42]

A Zrínyiújvár körüli tábor. (Korabeli ismeretlen alkotású kép)

A vár bevételével a törökök rést ütöttek az Érsekújvár-Komárom-Nyitra-Győr védvonalon, amelyen át elindulhattak volna Bécsnek. De a harcok eléggé elhúzódtak, így nem sikerült Köprülü azon kísérlete, hogy Magyarországot meghódoltassa, s élére királyként Apafit állítsa, bár a török hadak feldúlták a Vág völgyét és betörtek Morvaországba is.
Érsekújvár elestéből fakadó elkeseredettséget némileg csillapította, hogy még novemberben Zrínyiújvár alatt levertek egy tizenhatezer fős török hadat és további sikeres portyázásokat tettek.
A bán tekintélye megnőtt nemcsak a keresztény európai államok, hanem a törökök előtt is.^[43] Evliya Çelebi a híres török utazó és író is kiemelkedően okos, határozott, értelmes és éles látású politikusnak tartotta.

A birodalom húzta az időt, arra hivatkozva, hogy a külföldi segítséget csak végső esetben veheti igénybe. Bécs elsődlegesen azért vonakodott akár a Rajnai Szövetség segítségül hívására is (ami egyre magához ragadta a kezdeményezést), mert Franciaország állt mögötte. Azonban a magyarországi helyzet olyan súlyos volt, hogy azt a Habsburgok még az állandó békéltetési kísérleteikkel sem oldhatták volna meg.^[44] De Köprülü ezért már Érsekújvár ostroma előtt nagy árat követelt: kétmillió forintnyi kártérítést, Apafi hatalmának elismerését Zrínyiújvár és más végvárak lerombolását.

Még szeptemberben Kőszegen Zrínyi szövetségre lépett Wesselényivel és Nádasdy Ferenc országbíróval török ellen. Céljuk, hogy minden belső erőt mozgósíthassanak és a még kiaknázatlan erőforrásokat is felhasználják az anyagiak előteremtésére. Megállapodtak továbbá abban, hogy követséget menesztenek külföldre, hogy onnan is segítséget hozzanak, mert a Habsburgok sem bizonyultak Magyarországgal együttesen elég erősnek, amely így szükségessé tette más országoktól igénybe venni anyagi, politikai és katonai erőt, s létrehozzanak egy nemzetközi koalíciót.^[45] A szövetséghez csatlakozott Lippay György érsek, a győri és veszprémi püspök, több főúr, Czobor Ádám, Pálffy Miklós és Batthyány Kristóf dunántúli főkapitányok, Esterházy Pál és Zichy István

Bory Mihályt Regensburgba küldték a birodalmi gyűlésre a német fejedelmekhez. Már korábban a mainzi érsek magáévá tette a háború ügyét és Wolfgang Julius von Hohenlohe generális vezetésével kb. 7300 fős sereget küldött Magyarországra, s a regensburgi gyűlés is elfogadta a támadó hadjárat javaslatát, amit Zrínyi és köre szorgalmazott.^[46]

Magyarországon a hadak egyelőr téli szállásra tértek, Montecuccoli a Csallóközbe, de Souches pedig a bányavárosok vidékére. A kor hagyományos hadvezetésének megfelelően ekkor pihentetik a sereget, s nem teszik ki a téli hidegnek, amíg meg nem jön a tavasz. De Zrínyi hozzákezdett nagyszabású tervei megvalósításába.
Simon von Reniger császári megbízott továbbra is a török táborban maradt a császár békeajánlatával.

Wesselényi az országhoz intézett kiáltványában erélyesen felszólította az embereket, mert elérkezettnek látja az időt a török kiűzésére: „Egyenesen kényszerítem kegyelmeteket… kardot, fegyvert, bátor szívet szerezzen, s neveljen magában s mivel az idő eljött; melyben avagy ezt is elveszítsük.”^[47] Azonkívül Wesselényi a hódolás ellen szóló korábbi körlevelében úgy érvel Köprülü felszólítása ellen, hogy az európai hatalmak a nagy háborúra készülnek a szultán ellen.^[48]

Magyarországról 1664-ben készült francia térkép.

[szerkesztés] Az európai diplomácia a török elleni szövetségért

1663 végére több évnyi diplomáciai próbálkozást követően végre eljutottak a nyugati országok ahhoz, hogy immáron effektíven szövetségre lépjenek a török ellen. Számbavették a szövetségkötés feltételeit, a támadó háború kidolgozását, a hadállításokat, a seregek megfelelő ellátását és egy sikeres haditerv kidolgozásának reális esélyeit.
A Regensburgbaan most először vett részt magyar küldöttség, mivel már 1652 óta kérvényezték ennek jogát Lipóttól, melyen kizárólag a török elleni segítségért (ném.: Türkenhilfe) folyamodtak volna a fejedelmekhez. Bár Lipót megerősítette a rendek követküldési jogát, de a birodalmi gyűlésen való részvételhez nem járult hozzá.^[49] 1662-ben még azzal próbálta elódázni ezt, hogy ő intézkedik a török elleni harc szervezésében, s a magyar rendek feleslegesen fáradnak ki Regensburgba.^[50] Egyre nyilvánvalóbb volt előtte, hogy a Rajnai Szövetség a császári hatalmat veszélyeztette a Német-római Birodalomban, hanem a Habsburg Birodalomban is, így nem kért a törökellenes segélyből.
Végül katonai segély helyett pénzsegélyt próbált elérni, amiből sereget állít, s annak parancsnokságát az udvarhoz hű Montecuccolira bízza majd. Ezzel szemben a német fejedelmek a katonai segélyhez ragaszkodtak, s a török kérdést egyre több állam magáévá tette, kik közül sokan őszintén óhajtották, hogy Magyarországon elinduljon a felszabadító háború. Ennek bázisai először még Franciaországban voltak,^[51] míg a fő szervező a Rajnai Szövetség lett.^[52] Mikor a Rajnai Szövetség sereget vezényelt Magyarországra, először Érsekújvár felmentésére szánta volna, a vár eleste után már új irányvonalat kellett találniuk.

A külföldi segítséget a magyarok – elsősorban idegenellenességük miatt –, kelletlenül fogadták. Másrészt a segélykérés részben az uralkodó beleegyezése nélkül történt, ami törvényesség és a törvénytelenség határán állt. A Magyarországra küldött rajnai csapatok parancsnokának Wolfgang Julius von Hohenlohe generális küldetésének ezek mellett kettős célja volt, az egyik hadászati a másik a magyar-rajnai szövetségről való tárgyalás, ami alááshatta volna a bécsi udvar hatalmát és keresztezné terveit. A generálisnak János Fülöp kikötötte, hogy mindenben működjön együtt a magyarokkal, mert ez a siker záloga a törökkel szemben. A mainzi érsek arra törekedett, hogy a magyar területen állomásozó rajnai csapatokat megháromszorozzák, míg a regensburgi gyűlés a küldendő birodalmi erők porciózását és utánpótlását tovább tárgyalta.
A gyűlésen megvitatásra került egy névtelen előterjesztés amely a támadó háborút javasolta.^[53] Eszerint a törökök ellen végrehajtott nagyszabású akció keretében a fősereggel szemben döntő csatát kell kikényszeríteni. Ha ebben győznek a birodalom népei, még akár a mohamedán bosnyákok is felkelnek a török uralom ellen. Egy ilyen széleskörű háborúhoz jó támaszpontok lehetnek a tengeri hatalmak, mint Spanyolország és Velence, azonkívül ott vannak a Johanniták is, ugyanis mindhármójuk kereskedelmi és hadihajóit a török flotta kalóztámadásai állandóan fenyegetik. A török elleni háborúba bevonni szándékozták Lengyelországot és az orosz cárt is. Utóbbi esetében Moszkva és a törökök között már legalább egy évszázada állandóvá váltak az éles ellentétek, amely most is fenyegetett egy moszkovita-török háborúval.
János Fülöp szeme előtt egy olyan törökellenes koalíció reménylett kialakulni, amely a most aktuális tagok mellett tömörítené Lengyelországot, Svédországot, Erdélyt, Oroszországot, a Pápai Államot és Svájcot is, a szerbekkel, bosnyákokkal és románokkal. A közép-európai államok tekintetében a szövetség kialakítása Magyarország feladata lett volna.

Lipót, bár még mindig félt az esetleges francia-magyar-rajnai-német szövetségtől, ráállt minderre és november 10-én pátenseket ad ki az országos fegyverkezésről, ezután segélykérő követségeket küld a francia, svéd, angol, spanyol és olasz udvarokba. December 22-én személyesen is megjelent Regensburgban és áldozatra kérte a német fejedelmeket.^[54]

[szerkesztés] Az 1664. esztendő hadjáratai

Érsekújvár. A várat 1543-tól kezdték végvárrá átépíteni. Az itáliai hadmérnökök hatágú csillag alakúra építették át a 16. század végén. Magyarország egyik legkiválóbb fülesbástyás erődítménye volt.

A balsikerekkel teli 1663-as esztendő után már komoly és megfelelő haderőt toboroztak össze. Az 51 ezer fős 21 gyalog- és 19 lovasezredből^[55] álló haderő mellett már reguláris magyar katonaság állt, részben a király költségén.^[56]. A német-római haderő 15 ezer katonája után jött még egy 4000 fős bajor-szász-brandenburgi kontingens, valamint a Rajnai Szövetség 7300 fős serege, a francia segédcsapatok 6000 katonája (4000 gyalogos, 2000 lovas^[57]) és a Jerzy Lubomirski marsall vezette 8000 fős lengyel dandár,^[58] amit a nádor toborzott. Továbbá egyéb idegen egységek után több mint 90 ezer fős haderő gyűlt össze. Azt is tervezték, hogy orosz és zaporozsjei kozák lovasságot is szereznek be a törökök ellen.^[59]

Von Hohenlohe hada a stájerországi Pettauig (Ptuj) menetelt, innen vonult Magyarországra, addig a franciák még Itáliában voltak. Az udvar ugyan folytatta, többek közt kényszerből a háborút,^[60] de közben a béketárgyalásokat is.

Hogy a sereget az egész háború ideje alatt fenntartsák, megfelelő intézkedéseket hoztak Magyarországon. Először is már az előző év végén elrendelték a közteherviselést. Aki ez alól kihúzná magát, azt szigorúan megbüntetik. Másodszor a nádor pátenst adott ki, amelyben utasítja az országot a koalíciós erők élelmezésével.^[61] Ehhez hangsúlyozta, hogy „…tegyenek félre minden gyűlölködést.”