A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

A keleti újlatin nyelvek az →újlatin nyelvek egyik ága, amelybe a román nyelv, az aromán nyelv, a meglenoromán nyelv és az isztroromán nyelv,^[1] valamint – a hagyományos nyelvészeti felosztás szerint – a már kihalt dalmát nyelv^[2] tartozik. Az előbbieket (vagyis a román nyelvváltozatokat) a román nyelvészek többsége,^[3] valamint A világ nyelvei szaklexikon is, nem különálló nyelveknek, hanem a román nyelv dialektusainak tekinti; ebben az értelmezésben a tulajdonképpeni (sztenderd) nyelvváltozat a dákoromán dialektus. A keleti újlatin nyelvek egy közös, a nyelvészek által proto-románnak nevezett nyelv felbomlásából származnak, amely folyamat a 10. és a 13. század között zajlott le.

A keleti újlatin nyelvek hangtani és nyelvtani tekintetben együttesen állnak szemben a →nyugati újlatin nyelvekkel; a két csoport között pedig átmenetet alkot az irodalmi olasz nyelv, valamint a dél-itáliai dialektusok.

[szerkesztés] Besorolásuk

• Újlatin nyelvek
  • Keleti ág
    • Román csoport
      • román (dákoromán)
      • aromán (aromán, macedoromán)
      • meglenoromán
      • isztroromán
    • Dalmát csoport
      • dalmát †
      • isztriot

 megjegyzés: A dalmát csoport nyelveit az Ethnologue az italodalmát nyelvek közé sorolja.

[szerkesztés] Közös vonások

A keleti újlatin nyelvek közötti hasonlóság elsősorban a latin nyelvhez viszonyított hangtani változások mélységében, másodsorban az alaktani és mondattani szerkezetben, harmadsorban pedig az alapszókincsben áll.

Nemcsak a latinból örökölt közös vonásokról, hanem közös, a proto-román korszakából, sőt, utólagos, párhuzamos, de egybeeső újításokról is van szó. Ilyen, például, az -m, a folyamatos múlt idő egyes szám első személy ragja, vagy a labiális^[4]mássalhangzók palatalizációja^[5].

Több hasonlóság van a Dunától délre eső három keleti újlatin nyelv között, mint ezek és a román nyelv között. Ez utóbbi területi változatai közül a nyugatiak hasonlítanak inkább a Dunától délre eső nyelvekhez.

[szerkesztés] Hangtan

[szerkesztés] A magánhangzók fejlődése a latinból

Az alábbiakban a példák, nyelvek szerint, a következő sorrendben jelennek meg: latin, román, aromán, meglenoromán, isztroromán, magyar.

• az [u] és az [u:]^[6] egybeolvadása > [u]:

• az [i] és az [e:] egybeolvadása > [e]:

• a hangsúlyos [e] > [je] kettőshangzóvá válása:

• a hangsúlyos [e] > ea kettőshangzóvá vagy [ε]-vé^[8] válása, a következő szótagbeli [a] hatására:

• a hangsúlyos [o] > oa kettőshangzóvá vagy [ɔ]-vá^[9]válása:

• a magánhagzók közötti [n] által követett magánhangzók záródása:

• a hangsúlyos szótag előtti magánhangzók záródása:

• a szóvégi hangsúlytalan magánhangzók záródása:

• szóvégi hangsúlytalan [i] > [^j]^[12], vagy ennek eltűnése:

• a szóvégi hangsúlytalan [u] eltűnése:

[szerkesztés] A mássalhangzók fejlődése a latinból

• a magánhangzók közötti zöngétlen^[13] zárhangok^[14] fennmaradása:

• a magánhangzók közötti [s] fennmaradása:

• a magánhangzók közötti [b] és [v] eltűnése:

• • közös kivétel:

• magánhangzók közötti [l] > [r]:

• a magánhangzók közötti [ll] fejlődése:

• a veláris^[16] és az alveoláris^[17] zárhangok palatalizációja és zár-réshanggá^[18] válása [e] vagy [i] előtt:

• a [kw] és [gw] csoportok + [e] vagy [i] a [k]-hoz és a [g]-hez hasonló fejlődése:

• [kw] + [a] > [p]:

• [gw] + [a] > [b]:

• a [bl], [pl] és [fl] csoportok fennmaradása:

• az [l] palatalizációja a [kl] és [gl] csoportokban > [kʎ]^[24] és [gʎ], majd eltűnése a románban:

• [gn] > [mn]:

• [ks] > [ps]:

• [kt] > [pt]:

• a [j] és az előző labiális mássalhangzó helyének felcserélődése:

[szerkesztés] Hangsúlyozás

A hangsúly szabad és helye megváltoztathatja a szó jelentését: cântă ['kɨntə] az első szótagra eső hangsúllyal kijelentő mód jelen idő („énekel”), de ha a hangsúly az utolsó szótagon van, akkor kijelentő mód egyszerű múlt idő – [kɨn'tə] („énekelt”).

[szerkesztés] Alaktan

• a semlegesnem fennmaradása, de átrendezve (egyes számban egyenlő a hímnemmel, többes számban egyenlő a nőnemmel): un animal, două animale („egy állat, két állat”);
• a főnév és a melléknév ragjai többes számban: nőnemben -e és -le, hímnemben -i, semlegesnemben -uri: case („házak), stele („csillagok”), lupi („farkasok”), locuri („helyek”);
• az -e rag fennmaradása a nőnem egyes szám birtokos–részes esetben és a hímnem egyes szám megszólító esetben: unei fete („egy lány vmije/vkije”, „egy lánynak”), Băiete! („Te fiú!”);
• számos tőhangváltás: băiat („fiú”), băieţi („fiúk);
• a határozott névelő a szó végén és a névelős ragozás: lupul („a farkas”), lupului („a farkas vmije/vkije”, „a farkasnak”), un lup („egy farkas”), unui lup („egy farkas vmije/vkije, „egy farkasnak”);
• a melléknévi névelő (cel, cea, cei, cele) és a birtokos névelő (al, a, ai, ale): Alexandru cel Mare („Nagy Sándor”), Casa noastră este mică, dar a părinţilor mei este mare. („A mi házunk kicsi, de a szüleimé nagy.”);
• a középfok képzése a mai határozószóval: mai mare („nagyobb”);
• a tőszámnevek a spre elöljáró szóval való képzése 11-től 19-ig: doisprezece („tizenkettő);
• a sorszámnevek képzése: birtokos névelő + tőszámnév határozott névelővel: al doilea („a második”);
• a személyes névmások ragozása: például, a latin *mene, *tene hangsúlyos alakok fennmaradása tárgyesetben: mine („engem”), tine („téged”);
• a birtokos melléknevek/névmások -le ragja nőnem és semlegesnem többes számban: mele („az én vmijeim/vkijeim / az enyéim”), tale („a te vmijeid/vkijeid / a tieid”), sale („az ő vmijei/vkijei / az övéi”);
• a latinbeli négy igeragozási osztály fennmaradása: a cânta („énekelni”), a părea („tűnni”), a bate („verni”), a dormi („aludni”);
• a kötőmód a să kötőszóval: Vreau să mă asculţi. („Azt akarom, hogy meghallgass.”);
• úgynevezett „ragos” igék kijelentő mód jelen időben, az első és a negyedik ragozási osztályokon belül: lucrez („dolgozom”) (1. oszt.), mă căsătoresc („megházasodom”) (4. oszt.);
• az összetett múlt idő az a avea („birtokolni”) segédigével: am mâncat („ettem/megettem”);
• a jövő idő az a vrea („akarni”) segédigével: voi bea („inni fogok/meg fogom inni”);
• a visszaható alak a szenvedő alak jelentésével is: Se face uşor. („Könnyen meg lehet csinálni.”);
• az a avea („birtokolni”) ige am (kijelentő mód jelen idő egyes szám első személy) és are (kijelentő mód jelen idő egyes szám harmadik személy) alakjai.

[szerkesztés] Mondattan

• a főnévi igenév használatának korlátozása és a kötőmóddal való helyettesítése azon mellékmondatokban, amelyek alanya azonos a főmondatéval: Vreau să plec. („El akarok menni.”), Am venit ca să rămân. (Azért jöttem, hogy maradjak.”);
• annak lehetősége, hogy az alany személyét személyes névmás nélkül, csak az ige személyes ragjával fejezzük ki: Vorbeşte. („Beszél.”)
• ugyanazon tárgy vagy részeshatározó kettős kifejezése, főnévvel és az ennek megfelelő hangsúlytalan személyes névmással: O iubeşte pe Maria. („Szereti Máriát.”), Îi arată directorului dosarul. („Megmutatja az aktát az igazgatónak.”);
• viszonylag szabad szórend;
• az igeidőknek egymástól való viszonylag laza függése.

[szerkesztés] Szókincs

• olyan latin szavak, amelyek csak a keleti újlatin nyelvekben maradtak fenn: a(d)sterno > aştern („terítek”), lingula > lingură („kanál”);
• latin szavak olyan jelentései, amelyek csak ezekben a nyelvekben maradtak fenn: anima > inimă („szív”), tener > tânăr („fiatal”);
• olyan latin szavak, amelyek csak a keleti újlatin nyelvekbe nem mentek át, és más, latin vagy nem latin szavakkal helyettesítették:
  • grandis helyett mare („nagy”) (ugyancsak latin)
  • ploro helyett plango (latin) > plâng („sírok”)
  • centum helyett sută („száz”) (szláv);
• olyan közös szavak, amelyekről azt feltételezik, hogy a trák-dák alaprétegből származnak, mivel az albán nyelvben is megvannak: cătun („tanya”), copac (élő fa), moş („öregember”), sâmbure („mag” (például baracké)), ţap („bakkecske”).
• közös szláveredetű szavak és képzők:
  • babă („öregasszony”), coasă („kasza”), nevastă („feleség”), a plăti („fizetni”), slab („sovány, gyenge”)
  • a ne- tagadó előképző: nefericit („boldogtalan”)
  • az -iţă kicsinyítő és nőnemű főneveket képző utóképző: şcolăriţă („kisiskolás lány”), fetiţă („kislány”).

[szerkesztés] Különbségek

A keleti újlatin nyelvek között a kölcsönös érthetőség csak részleges, ami a hosszadalmas egymástól való elszigeteltségnek tudható be. Csak az aromán és a meglenoromán érintkezik egymással. Következésképpen, a keleti újlatin nyelvek különböző idegen hatásoknak voltak kitéve. Az arománra főleg a görög nyelv és az albán hatott, a meglenorománra a macedón nyelv, az isztrorománra a horvát nyelv, a románra pedig főként a közelben élő szláv nyelvek, a magyar, a modern időkben pedig a tudós latin, a francia és az olasz.

A különbségekről részletesen lásd a román nyelv, aromán nyelv, meglenoromán nyelv és isztroromán nyelv szócikkeket.

[szerkesztés] Jegyzetek

[szerkesztés] Forrás

Sala, Marius et al.: Enciclopedia limbilor romanice, E. Ş. E., Bukarest, 1989

[szerkesztés] Lásd még

• Újlatin nyelvek
• Italo–dalmát nyelvek
• Nyugati újlatin nyelvek
• Déli újlatin nyelvek
• Román nyelv
• A román nyelv földrajzi elterjedése és státusza
• A román nyelv területi változatai
• A román nyelv története
• Proto-román nyelv
• A román nyelv hangtana
• A román nyelv írása
• Román ábécé
• Román cirill ábécé
• Moldovai ábécé
• Névelők és névszók a román nyelvben
• Igeragozás és igehasználat a román nyelvben
• Változatlan alakú szófajok a román nyelvben
• Egyszerű mondatok a román nyelvben
• Mellérendelt mondatok a román nyelvben
• Nem határozói mellékmondatok a román nyelvben
• Határozói mellékmondatok a román nyelvben
• A román nyelv szókincse
• A román nyelv Swadesh-listája
• Moldáv nyelv
• Aromán nyelv
• Meglenoromán nyelv
• Isztroromán nyelv